Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Mindenki mindenkit? Ungváry Rudolf, Népszabadság, 2006. február 6. Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Aki pedig titokban jelentett, az besúgó volt. Bárki bármennyire is szeretné, ezen nem lehet változtatni. Azon viszont lehetne, hogy ma is besúgónak számítson. Nem az a gyalázat, hogy valaki besúgó lett. Az a gyalázat, ha ezt nem vallja be, ha mellébeszél, ha - közéleti szereplõként a nyilvánosság elõtt - nem kér bocsánatot azoktól, akiket a pártállam titkosszolgálatának feladott. 1989 után több mint másfél évtized állt rendelkezésre ahhoz, hogy valaki megszabaduljon a lelki terhétõl. Senkit, aki beismerésével ezt megtette, nem köveztek meg. Mindenki tudja, hogy mi van ott, ahol zsarnokság van. Sokan lettek kényszerbõl besúgók. Miért nem az a legfontosabb annak az egyházi személyiségnek vagy mûvésznek, akit így megaláztak, hogy a pártállam megszûnése után a szabaddá vált ország nyilvánosságához fordulva leleplezze kegyetlen titkosszolgálati tartótisztjeit? Így elégtételt vehetne esendõ emberi lényének megaláztatásáért. Hogy hallgathat valaki tizenöt éven át, ha valóban mélységesen nem értett egyet azzal, amire kényszerítették? De a demokratikus, szabad Magyarországon még attól is elvárható, hogy bocsánatot kérjen, akit annak idején a meggyõzõdés, a "tiszta" hit vezetett. És attól is, aki túlteljesítette feladatát, boncolgatta, elemezte a feljelentettek viselkedését. Megbocsátani annak lehet, aki bocsánatot kér. Csak az elfogadhatatlan, hogy az egykori besúgó ma is lapítson vagy hazudjon. Nyilván nemcsak Szabó István filmrendezõ, nemcsak Paskai László bíboros, hanem számos máig hallgató volt besúgó is ártatlannak tartja magát. Szabót inkább a baloldaliak és a balliberálisok közül, Paskait inkább a jobboldaliak és jobbliberálisok közül ölelik sokan a keblükre. Lehetséges, hogy mindkét oldalon „zsigerbõl” úgy érzik, erkölcsi különbség van a baloldalnak és a jobboldalnak kedves besúgó között? Abban, ami a magukat ártatlannak valló, bocsánatot nem kérõ besúgókról nyilvánosságra került, túl sok az ellentmondás, az elvarratlan szál, melyet elõbb-utóbb elkerülhetetlenül összevarrnak a történészek. Félõ azonban, hogy ebben most már megpróbálják megakadályozni õket mindazok, akiknek nem tetszik, hogy leleplezõdik valaki a baloldalról, illetve a jobboldalról. "Csak az maradt ki, akit nem szerveztek be!" - állította Mészáros Márta egy rádiómûsorban. A tartótisztek is így gondolták. Velük egyetértve jó nagyot köpött a nyilatkozó azoknak az arcába, akiket nem lehetett beszervezni. Minden jel szerint sokan vannak, akiket inkább felháborít a jelentések nyilvánosságra kerülése, mint maguk a jelentések. "Egyszerûen nem érdekel. Szepesi György gyerekkorunk egyik meghatározó személyisége, a hovatartozás és a valóban tisztán vett magyarságtudat képviselõje volt és maradt" - írta dr. Zsigmond Anna az Élet és Irodalomban. Szép: egy volt besúgó mint a magyarságtudat képviselõje! Diktatúrában nem lehetett következmények nélkül végigélni az életet. A Kádár-korszak továbbélõ mentalitásáról árulkodik, hogy indulatokat szül, ha a meghunyászkodás öröksége leleplezõdik. A valóság a legelviselhetetlenebb, tehát nemzeti összefogásban söpörjük a szõnyeg alá azt, amit nyilvánosság elé kellene tárnunk. Legyen Magyarország továbbra is a "legvidámabb barakk" a volt szocialista tábor országai között. Itt "szeressen és tiszteljen" mindenki mindenkit, legyen az besúgó vagy besúgott - legfeljebb azokat érheti megvetés, akiket nem tudtak beszervezni. Elõbb-utóbb mégis mindenkit utolér a sorsa. Azért talán a besúgó, a meghunyászkodó is felelõs valamiért, és egyszer majd ezzel a felelõsséggel is el kell számolni. Mivel nem egyetlen igazság - a szelektíven felejtõké - létezik. Egy dolog, hogy valaki bíboros vagy Oscar-díjas mûvész, és egy másik, hogy besúgott. Paskai László a magyar katolikusok reprezentánsa volt. Szabó István a baloldaliak és a baloldali liberálisok morális instanciája volt. Szabó neve 2005-ben még köztársasági elnökjelöltként is szóba került. Fájdalmas felismerés, hogy ilyen emberek nem tudtak mit kezdeni sem a rendszerváltáskor, sem másfél évtizeddel késõbb egykori szerepük miatti felelõsségükkel. A bennük (egykor) bízók meg menteni próbálják a menthetõt. Érteni vélem: valójában félnek. Az egyik esetben a baloldaltól, a másik esetben a jobboldaltól. De a félelem - hosszabb távra - mindig rossz tanácsot ad. Azoknak is rosszat adott, akik 1945 után félelembõl a kommunistákat választották, és azoknak is rosszat ad, akik nem kívánnak szembenézni azzal, ami a magyar kultúrában (jobb- és baloldali mindannyiunk lelkében) a pártállami diktatúra idején kitenyészett. Én is félek. Talán most a legjobban a baloldali és liberális képzeletszegénységtõl és elõítéletességtõl, amely a legalacsonyabb fogódzót ragadja meg. "Az égvilágon semmiben nem befolyásol az eset..., illetve egy következménye van, ...el fogok menni a filmszemlére és gratulálni fogok Szabó Istvánnak ...ha olyan lesz a film" - nyilatkozta Kuncze Gábor liberális politikai vezetõ. Elment. Tüntetõen barátságos volt Szabóval. Akárcsak a miniszterelnök. Pedig (jó) politikusként most éppen hallgatniuk kellett volna. A vastaps, mely Szabót fogadta, valójában a benne való csalódás elfojtására szolgált. Miközben az ország egy része (mindegy, hogy hányan, valami keveset mi is számítunk, például a választásokon) megvonja a bizalmát a tapsolóktól. De nem azért, mert fasiszta. Még csak azért sem, mert jobboldali. A szerzõ író Ungváry Rudolf Mindenki mindenkit? Népszabadság, 2006. február 6.